van e?

Mondták, hogy menjünk a rákba. Hát, első körben hasonlóan jókat kívántam én is. Aztán megtudtam, hogy a rák az a Rák, tehát egy afféle zenés – táncos mulató-, és ellátó egység – ahol valami nagysikerű dídzsé „nyomja majd”, és ahová koncertjeggyel be szabad menni, hogy legalább, ha hajnalban megy a buszod elfelé, akkor ne kelljen a hideg taposotthavat tovább préselned.

Ja-ja. Volt koncert. Valójában tényleg szülinapot ünnepeltünk. A számok hangzása nem volt sem rendkívüli, sem frenetikusan és kifejezhetetlenül jó. Nem. A számok egyszerűen, csak úgy szimplán: jók voltak, kicsit jobbak, mint ahogy azt egy húsz éves magyar alterpoprock(stb) zenekar esetlegesen feltételezhető rutinjából adódó automatizmus által születő hangzást és eredményező játékot elvárhatnánk. Szép számok mentek – „a” szép számok – hogy mindenki megkaphassa a magáét, hogy mind a kollektív, mind pedig az egyéni tudattalanokban porosodó szövegkönyvekről letöröljük az idő nyomait – frissülés. Az énekesnek, nevezzük Bandinak, tehát Bandinak, ugyanúgy feszült a nyaka, mint máskor, és ugyanúgy itta a bort poharából. Volt cigi is a szájban, volt göndörhajú és kopasz is és még sorolhatnám – hosszan, nagyon hosszan. Levegő is volt, az elején (két perc), aztán elfogyott (feltehetően: valaki elszívta mindet). Aztán érdemes volt lenézni a lelátóról is – látszott, hogy nagy az egész, hogy ez olyan koncert, amikor mind a nosztalgia, mind az újat-alkotás igénye legálisan felmerülhetne, és fel is merült. Sok minden volt ott együtt. Persze lehetne beszélni fémjelzésekről, címkézni korosztályoknak bizonyos emberek bizonyos csoportosulásait, de ezt én itt nem teszem meg. A muzsika ott volt – és jelentett mindenkinek, amit jelentett. Pusztán az alkalom, a hely, az idő, a hangulat és a zene együttes kombinációjával lehetne adekvátan jellemezni a tegnapi eseményeket.